Szórólap több szemszögből

postalada_1sOlvasom a Transindexen a zöld székelyek tiltakozását a postaládákba kéretlenül juttatott szórólapokról. A téma világos, ugye: a cégek előszeretettel reklámoznak a direkt marketing módszerével, mert szerintük, vagy az okosok szerint ez a leghatásosabb. Eljut a célközönség lakására, akaratlanul is a kezébe kerül, elolvassa, mittomén. A lakosok háborognak, persze jogosan, hogy megtöltik a postaládájukat, a várva várt villanyszámla meg már be se fér, elázik, elkallódik.

Na és a sok tonna fa.

Valóban egy ezt korlátozó jogszabály lenne a leghatásosabb, mert addig egy örök körforgásban van az összes probléma. A reklámozó cégek magasról leszarják mit ragaszt az állampolgár a postaládájára. Ők nem szembesülnek ezzel, sőt az is megeshet, hogy ők is kiragasztgatják a tiltó matricákat. A cég tehát továbbadja a megrendelést olyan illetékeseknek, akik lebonyolítják a kiszórást. Ezek az emberek általában egyetemistákkal, alkalmi munkásokkal végeztetik el a szórólapok postaládákba juttatását.

Én három ilyen programban vettem részt Kolozsváron:

1. Első alkalommal egy bank reklámját szórtuk ki. A cédulák kicsik voltak, tehát több százat tudtunk egyszerre magunkkal vinni, ami egy kicsit megerőltető volt a hátnak és deréknak, de legalább nem kellett sokszor fordulni. Zónákra osztottuk a várost, mint tömbházakba, mint magánházakba szórtuk a lapot. A fizetés darabszámra ment, tehát érdekünkben állt minél többet kivinni.

postaladak

A bökkenő csak ott volt, hogy fel kellett jegyeznünk minden utcát, és házszámot, ahol jártunk, és azt is, hogy hány darabot hagytunk ott. Természetesen találkoztunk felszólító matricákkal, de nem vettük legtöbbször figyelembe, mert a lejegyzésnél feltűnt. Például ha egy utcában mindenütt négy emeletes tömbházban voltunk, mindenhol 20 darabot hagytunk ott, akkor nem írhattunk az egyikhez 19-et. Persze el is dobhattuk volna, ha minden este a megbízónk nem szállt volna ki a helyszínre, és nem ellenőrizte volna még a kukákat is.

Néhány tömbházban rendkívül kreatív módon külön erre a célra fenntartott helyet jelöltek ki a lakók, ezeknek mi is örültünk, mert csak kiszámoltuk hány darabot kell otthagynunk, és nem haltunk félig bele, amíg egyenként berakosgatjuk a postaládákba. Eleinte megbízóink hallani se akartak arról, hogy a kijelölt helyre rakjuk a lapokat, de félórányi őrléssel sikerült őket rábeszélni.

Olyannal is találkoztunk, aki jött haza, s kért tőlünk egy lapot magának és egyet a szomszédasszonyának is annak ellenére, hogy a postaládájukba már raktunk. De olyan rendkívül kulturált úrral is volt dolgunk, aki mialatt mi kiszámoltuk hányat kell otthagynunk, a fülünktől pár centire ordított le mindennek minket, majd kikapta a kezünkből a cédulákat és a kukába vágta.

2. Második alkalommal az Aranyoldalak cégeknek készült telefonkönyveit kellett kihordanunk a megadott címekre. Ez azért volt rossz, mert egyszerre csak 12 telefonkönyvet tudtunk magunkkal vinni. Ez egy ingyenes példány volt, aki átvette, aláírást és pecsétet kellett adjon. Sokan akadékoskodtak, hogy ők erre nem iratkoztak fel, s majd biztos visszajövünk, hogy pénzt kérjünk. Ezeket általában azzal győztük meg, hogy tudjuk, Romániában senki nincs hozzászokva, hogy ingyen osztogassanak hasznos dolgokat. Mosoly, pecsét, aláírás.

3. Harmadszor szintén névre szóló A4-es nagyságú borítékokat kellett kihordanunk a cégvezetők otthoni címeire. Itt csak postaládákba kellett rakni. Az akadály és a legtöbb időt felvevő probléma a kaputelefon volt egyébként mindhárom esetben. A bankos szórólapnál legtöbben elküldtek a francba, három-négy lakásba is be kellett csengessünk, mire beengedtek. Előszeretettel járkáltunk reggel 8 és 9 között, mert olyankor takarították a lépcsőházat és szellőztették, az ajtó tehát nyitva volt. Startból nem az első lakáshoz csengettünk, mert saját tapasztalatból tudom, hogy azoknak nagyon elegük van postásokból, reklámosokból, kéregetőkből, mert mindenki oda csenget be.

A borítékos meló tehát irigylésre méltó volt az elsőhöz viszonyítva, az emberek szinte felnéztek rád, és szomorúan tapasztalták, hogy az ő postaládájukba bizony nem raktunk ekkora csomagot, pedig ki tudja, minden földi jóval van megpakolva. A címzett személyhez csengettünk be mindig, egy nagy szöveggel, hogy önnek személyesen érkezett egy kedvezményes ajánlata x cégtől. Nem akadékoskodtak.

Lényeg, hogy egyik oldalon állni sem egy leányálom. Nekem mindegyikből volt részem, voltam osztogató, kapogató, de még olyan lakásba is laktam, ahol a mi számunk volt legelöl a kaputelefonon. Senkinek nem kívánom. A matricás megmozdulás lehet hatásos kisvárosokban… én, ha sok személyt be tudnék vonni, összegyűjteném a szórólapokat és a reklámozó cég ajtaja elé hajítanám az egészet. A postaládáját meg, ha van, széttörném, mert a lakosoké is azért esik szét, mert mindig meg van tömve.

Reklámok

~ Szerző: berszi - március 26, 2009.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: