Me csak!

•január 20, 2010 • Vélemény?

http://mecsak.blogspot.com/

itt leskelődj ezentúl

Reklámok

Van, aki egyszerűen születik a világra…

•január 20, 2010 • Vélemény?

Alternatív közlekedési tanfolyamok

•április 2, 2009 • Vélemény?

Nem lehet megszabadulni a tömegközlekedéssel kapcsolatos témáktól, hogy is lehetne, mikor ezt mi generáljuk. A jelenség gördülékeny lebonyolításához azonban nem elegendőek az érvényben lévő szabályok. Ma reggel, mikor az egyik sarkon térdig eláztatott egy sietős kedvében lévő mikrobusz, alternatív megoldásokon kezdtem törni a fejem.

Be lehetne vezetni mondjuk a kötelező tanfolyamokat minden 14. életévét betöltött állampolgár számára, aki egyszer is ki óhajt merészkedni az utcára. Az elméleti órákon részletes információkat kaphatnak arról, miért érdemes kikerülni a járdán ellentétes irányba közlekedő embert, és megtanulnák mi az értelme a tolerancia elnevezésű fogalomnak. A gyakorlati órák alatt a város utcáit kellene járják, s ezek sarkain az útra festett fehér csíkos felületen átmenjenek a túloldalra.

Buszsofőr csak abból lehetne, aki az érvényben lévő feltételeket teljesítve bevállalja a gyakorlati vizsgát is. Igazán nem nehéz, egy napot kell eltöltenie a városban úgy, hogy egy megállót lábon állva utazik, egyet meg szalad a busz után.

A kamionosoknak is volna egy testre szabott feladat: Az E60-as út teljes romániai hosszát vezessék végig, felét Polski Fiattal, felét pedig Trabanttal. Így mikor legközelebb megfordul a fejükben lenyomni egy kisautót az útról, szemük előtt fog lebegni a kép, melyet a kis Polski szélvédője mögül láttak.

A taxisok sem úsznák meg, két feladat várna rájuk: egy adott pályán jussanak el A pontból B pontba a lehető legrövidebb úton, s ha mindez nem lenne elég, az út szélén veszteglő autókat kerülgessék, melyek közül véletlenszerűen egy-egy az utolsó percben indul el s vág ki eléjük.

A városi közlekedésben aktívan részt vevő sofőrök számára egy egész vizsgacsomag lenne kidolgozva: Villamoson kellene közlekedjenek, annak minden megállójában leszállnak, elmennek a járdáig, majd visszaülnek úgy, hogy közben a villamos mögött megállni kényszerült autók felváltva dudálnak, vagy elhajtanak előttük. Ezek után pedig el kéne gyalogoljanak a város egyik végétől a másikig keskeny járdákon, aminek közepére minden száz méterben egy villanyoszlop van állítva, vagy autók vannak felparkolva olyan rafinált módon, hogy a fal és a kocsi között csak úgy lehet elmenni, ha mindkettőről rájuk ragad a kosz, ha az út felől próbálják kerülni, hátulról vagy elütik, vagy rájuk kiáltanak/dudálnak.

Talán így jobban figyelnénk egymásra…talán.

Szórólap több szemszögből

•március 26, 2009 • Vélemény?

postalada_1sOlvasom a Transindexen a zöld székelyek tiltakozását a postaládákba kéretlenül juttatott szórólapokról. A téma világos, ugye: a cégek előszeretettel reklámoznak a direkt marketing módszerével, mert szerintük, vagy az okosok szerint ez a leghatásosabb. Eljut a célközönség lakására, akaratlanul is a kezébe kerül, elolvassa, mittomén. A lakosok háborognak, persze jogosan, hogy megtöltik a postaládájukat, a várva várt villanyszámla meg már be se fér, elázik, elkallódik.

Na és a sok tonna fa.

Valóban egy ezt korlátozó jogszabály lenne a leghatásosabb, mert addig egy örök körforgásban van az összes probléma. A reklámozó cégek magasról leszarják mit ragaszt az állampolgár a postaládájára. Ők nem szembesülnek ezzel, sőt az is megeshet, hogy ők is kiragasztgatják a tiltó matricákat. A cég tehát továbbadja a megrendelést olyan illetékeseknek, akik lebonyolítják a kiszórást. Ezek az emberek általában egyetemistákkal, alkalmi munkásokkal végeztetik el a szórólapok postaládákba juttatását.

Én három ilyen programban vettem részt Kolozsváron:

1. Első alkalommal egy bank reklámját szórtuk ki. A cédulák kicsik voltak, tehát több százat tudtunk egyszerre magunkkal vinni, ami egy kicsit megerőltető volt a hátnak és deréknak, de legalább nem kellett sokszor fordulni. Zónákra osztottuk a várost, mint tömbházakba, mint magánházakba szórtuk a lapot. A fizetés darabszámra ment, tehát érdekünkben állt minél többet kivinni.

postaladak

A bökkenő csak ott volt, hogy fel kellett jegyeznünk minden utcát, és házszámot, ahol jártunk, és azt is, hogy hány darabot hagytunk ott. Természetesen találkoztunk felszólító matricákkal, de nem vettük legtöbbször figyelembe, mert a lejegyzésnél feltűnt. Például ha egy utcában mindenütt négy emeletes tömbházban voltunk, mindenhol 20 darabot hagytunk ott, akkor nem írhattunk az egyikhez 19-et. Persze el is dobhattuk volna, ha minden este a megbízónk nem szállt volna ki a helyszínre, és nem ellenőrizte volna még a kukákat is.

Néhány tömbházban rendkívül kreatív módon külön erre a célra fenntartott helyet jelöltek ki a lakók, ezeknek mi is örültünk, mert csak kiszámoltuk hány darabot kell otthagynunk, és nem haltunk félig bele, amíg egyenként berakosgatjuk a postaládákba. Eleinte megbízóink hallani se akartak arról, hogy a kijelölt helyre rakjuk a lapokat, de félórányi őrléssel sikerült őket rábeszélni.

Olyannal is találkoztunk, aki jött haza, s kért tőlünk egy lapot magának és egyet a szomszédasszonyának is annak ellenére, hogy a postaládájukba már raktunk. De olyan rendkívül kulturált úrral is volt dolgunk, aki mialatt mi kiszámoltuk hányat kell otthagynunk, a fülünktől pár centire ordított le mindennek minket, majd kikapta a kezünkből a cédulákat és a kukába vágta.

2. Második alkalommal az Aranyoldalak cégeknek készült telefonkönyveit kellett kihordanunk a megadott címekre. Ez azért volt rossz, mert egyszerre csak 12 telefonkönyvet tudtunk magunkkal vinni. Ez egy ingyenes példány volt, aki átvette, aláírást és pecsétet kellett adjon. Sokan akadékoskodtak, hogy ők erre nem iratkoztak fel, s majd biztos visszajövünk, hogy pénzt kérjünk. Ezeket általában azzal győztük meg, hogy tudjuk, Romániában senki nincs hozzászokva, hogy ingyen osztogassanak hasznos dolgokat. Mosoly, pecsét, aláírás.

3. Harmadszor szintén névre szóló A4-es nagyságú borítékokat kellett kihordanunk a cégvezetők otthoni címeire. Itt csak postaládákba kellett rakni. Az akadály és a legtöbb időt felvevő probléma a kaputelefon volt egyébként mindhárom esetben. A bankos szórólapnál legtöbben elküldtek a francba, három-négy lakásba is be kellett csengessünk, mire beengedtek. Előszeretettel járkáltunk reggel 8 és 9 között, mert olyankor takarították a lépcsőházat és szellőztették, az ajtó tehát nyitva volt. Startból nem az első lakáshoz csengettünk, mert saját tapasztalatból tudom, hogy azoknak nagyon elegük van postásokból, reklámosokból, kéregetőkből, mert mindenki oda csenget be.

A borítékos meló tehát irigylésre méltó volt az elsőhöz viszonyítva, az emberek szinte felnéztek rád, és szomorúan tapasztalták, hogy az ő postaládájukba bizony nem raktunk ekkora csomagot, pedig ki tudja, minden földi jóval van megpakolva. A címzett személyhez csengettünk be mindig, egy nagy szöveggel, hogy önnek személyesen érkezett egy kedvezményes ajánlata x cégtől. Nem akadékoskodtak.

Lényeg, hogy egyik oldalon állni sem egy leányálom. Nekem mindegyikből volt részem, voltam osztogató, kapogató, de még olyan lakásba is laktam, ahol a mi számunk volt legelöl a kaputelefonon. Senkinek nem kívánom. A matricás megmozdulás lehet hatásos kisvárosokban… én, ha sok személyt be tudnék vonni, összegyűjteném a szórólapokat és a reklámozó cég ajtaja elé hajítanám az egészet. A postaládáját meg, ha van, széttörném, mert a lakosoké is azért esik szét, mert mindig meg van tömve.

Spóroljunk a lottópénzen

•március 25, 2009 • Vélemény?

Te se tagadd, tudom, hogy eljátszadoztál már azzal a gondolattal, hogy mit tennél, ha megnyernéd a lottót. Na valamelyik reggel én is ezzel az eszmefuttatással tartottam magam életbe a 32-ősön, annak ellenére, hogy életembe nem lottóztam.

Az első gondolatom az volt, hogy természetesen titokban tartanám, nehogy kiraboljanak, vagy járjanak kunyerálni. De azért pár embernek eldicsekednék vele… mondjuk a családnak, meg 1-2 havernak… jó na, 3-nak. 5 másodpercre rá ez a szám 30-ra ugrott. Elképzeltem a sárga irigységet a képükön, a hozzám közelállóknak pedig a boldogságot, amivel az irántam való szeretetük egyenes arányban nő.

Aztán kitaláltam, hogy az első nagyobb befektetésem egy nagy ház lenne itt Kolozsváron. A második egy kocsi (ezzel együtt egy sofőrkönyv, persze legálisan, sok mostanság a lebuktatás). S itt megakadt a tudomány… persze, lehet költekezni évekig, de mi lesz, ha egyszer csak elfogy… ez a szám se egy végtelen összeg. Talán be kéne fektetni valamibe… de mibe?

Mostanában minden bebukik… s hirtelen azon kaptam magam, hogy elkezdek spórolni. Mérgesen szálltam le a buszról, szidtam a világot, hogy annyi rossz hírt pakol bele a fejembe, annyi borús kilátás, csőd van mostanság, hogy belemásznak a legmélyebb álmaimba, s azt sem hagyják, hogy nyugodtan elköltsem a nem létező pénzemet!!!

Influenzakultusz

•március 12, 2009 • 1 hozzászólás

Nem érzed az ízeket, szagokat, fáj a torkod, nem tudsz csukott szájjal lélegezni, evés közben úgy szuszogsz, mint aki Himalájára tart felfelé, mert nem tudod eldönteni: megrágod az ételt anélkül, hogy kiessen a szádból, vagy levegőt veszel.

A füled is mintha be lenne dugulva, folyton zúg a fejed, ráz a hideg, vagy épp izzadsz, naphosszat folyik az orrod, tüsszögsz, vagy köhögsz, jobb esetben a kettőt egyszerre. Ez az irdatlan állapot a nép hű betegsége, az influenza, hűlés, nátha, ki hogy ismeri. Megelőzni tulajdonképpen lehetetlenség. Hiába öltözöl fel, a levegőben mindig ott van a vírus, ami pillanatok alatt mászik be a bőröd alá. A védőoltás arra jó, hogy nem dönt ágynak a betegség. Ha mégis, akkor majd azt mondják a készítői, nem erre a fajtára volt kidolgozva.

A lábon állva átevickélt betegség talán még rosszabb, mert ágyba fekve három nap alatt kihevered, és még pihensz is, különben meg két hétig tart és fennáll a veszélye, hogy másokra is átragasztod, esetleg nem kúrálod ki rendesen, ami később komplikációkhoz vezethet. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha a környezeted felett lebegnél, a betegséggel töltött napjaidat mintha átaludnád, ami az alatt történik, mintha egy álom töredéke lenne.

De manapság az influenzát nem betegségként kezelik, egy állapot, s aki ágynak esik tőle, gyenge, vagy kényes. Hiszen ott van a sok csodagyógyszer, a pezsgő, a krémes, a zselés, a szirupos, a szilárd, toroknak, mandulának, gégének, citrommal, mézzel, majoránnával, köménnyel, bodzával, szóval mindennel, ami egy mezőn az utadba akadna. Ahhoz, hogy a társadalom elismert tagja legyél, legalább három gyógyítási módot ismerned kell. Képes vagy önmagad diagnózisát felállítani, szakértelemmel veszed elő a megfelelő orvosságokat a házi patikából.

Intelligens gyógyszereket tömsz magadba, mindenféle orr-, toroktisztítót szagolgatsz, és azt számolod, kibírod-e tüsszentés nélkül azt a negyed órát, amit buszon kell eltöltened. Mert egy kis náthától nem áll meg a világ. Annyira harcolsz a betegség ellen, ami alattomos módon ki akar zökkenteni a hétköznapjaidból, hogy észrevétlenül kétszer annyi dolgot vállalsz magadra. S mindezt azért, hogy ne gondolják, gyenge az immunrendszered, nem ijedsz meg egy kis köhögéstől, mert ez már nem trendi.

Közben nem is gondolsz a legyengült szervezetedre, ami minden más megpróbáltatás mellett küzd a gyógyulásért, te pedig kizárólag mesterségesen vagy hajlandó segíteni neki, mert más módszer sok időbe telne. Ennyit nem veszíthetsz, nincs időd magaddal törődni, azt majd elvégzik a vitaminok.

Krónika véleményanyag

Holtpont

•március 12, 2009 • Vélemény?

Úgy van megszerkesztve az ember, hogy nem mindig hallgat saját magára. Tudja, hogy korán kell kelnie, idejében lefekszik egy könyvvel a kezében, s azzal az optimista gondolattal a fejében, hogy hamar belealszik az olvasásba. Mindjárt éjfél, ez még belefér. Egy óra után már tudatosan akar elaludni, ehelyett sötétben is megtalálja a szilveszteri pezsgőskupak nyomát a plafonon. Sikertelen próbálkozás után újból olvasásba fog.

Percek alatt telnek az órák, csodálkozva nézi ez a magára nem hallgató ember, hogy mindjárt öt óra. Megfordul a játék, most már azért kezd el olvasni, nehogy elaludjon, egy óra múlva kelni kell! Az idő azonban lelassul, két perc alatt le tudna zajlani a százéves háború, hat órakor már az összes elolvasott szó között keresgéli saját gondolatát, ami a kávékészítés műveletén alapszik. Itt elkezdődik az a folyamat, amikor az ember elkezdi szidni magát.

Nógatja a lábait, ráncigálja a ruháit. Megnyugtató „mást” hibáztatni a kialakult helyzetért. Közben egyre távolibbnak tűnik a valóság, beköti a cipőjét, utána kifűzi és lehúzza, aztán értetlenül ül, és nézi a lábait. A fejében zümmögő gondolatszálak egyikébe görcsösen belekapaszkodik, folyamatosan járatja annak kerekeit. Ez az elcsípett gondolat éppen arról szól, hogy vajon életveszélyes-e neki ilyen állapotban kimenni az utcára. Szerencsésen elkezd nyúlni a szál, majd belekapaszkodik a „nézz szét az úton”, meg a „ne ülj le a buszon” tekervényekbe.

A kinn uralkodó mínusz 10 fok azért helyrezökkenti a lassan zombiként viselkedő embert, aki a bundasapkás, földig érő, paplanhoz hasonlító nejlonkabátot viselő nénit is üdébbnek látja, mint saját magát ebben a percben. Egy ideig elszórakozik azon, hogy nagyon lassan ereszti ki a levegőt a száján, az felszalad a szemüvege alatt, és pár másodpercre behomályosodik. De a természetellenes légzéstől és a folyamatos kancsalítástól émelygést kezd érezni a gyomrában, így hamarosan abbahagyja az éltetni akaró, haldoklást kifejtő játékot, ami nem is baj, mert közben megérkezik a busz.

Elhasznált, de legalább melegebb levegő van a buszon, ami befagyott ablakaival olyan tompa nyomást gyakorol még az éber emberek fejére is, hogy az egész jármű egy mozgó gőzfürdőhöz hasonlít, ami kihűlt ugyan, de a langyos, nehéz gőz beszorult. Rohanva száll le az ember a buszról, még öt perc a csípős hidegben, aztán végre az épületben van. Soha nem örült még ennyire annak, hogy az elkövetkező 8 órában a munkahelyén kell ücsörögnie, biztonságban.

Krónika véleményanyag